Az a legérdekesebb, hogy milyen gyorsan történnek az események, változik a szélirány, fordulnak a dolgok rosszról jóra, jóról rosszra.
Tegnap reggel épp rossz volt, mert a kéményseprő nem tudott várni öt percet, amíg anyukám odaér, hanem sarkon fordult, mondván, hogy ő be van táblázva, erre nem ér rá. Aztán jobb lett, mert megadta a számát, felhívtam, megkértem, hogy menjen vissza, és elmondtam neki, hogy miről lenne szó, így anyukámnak sem kellett odamennie. Aztán még mindig jó volt, mert lett pót-vízszerelőnk, aki megígérte, hogy már tegnap kimegy megnézni, hogy mi a baj. Aztán jó volt, mert délután felhívtam a kéményseprőt, hogy akkor mi a további teendőm, és elmondta, hogy másnap megírja a szakvéleményt, pénteken pedig már lehet is menni érte. Aztán rosszabb lett, mert a vízszerelő elfelejtett kimenni a lakáshoz, de megbeszéltük, hogy én úgyis megyek, fél 7 körül ott találkozunk. Aztán megint rosszabb lett, mert felmentem a szomszédhoz, hogy bocsi, de csak most fog hamarosan jönni a szerelő, aki erre kiakadt, hogy márpedig ilyenkor már ne jöjjön, ő egész nap otthon volt, és különben is már két napja idegeskedik, hogy mi a baj a csövekkel, és azóta sem jött szerelő. Kedvesen és empatikusan (közben belül majd’ felrobbanva) próbáltam érzékeltetni vele, hogy nincs egyedül az idegeskedésben, és hogy milyen nehéz ilyen gyorsan vízszerelőt találnom a vélhetően nála fakadó problémához, és abban maradtunk végül, hogy másnap is várja a szerelőt. Aztán jobb lett, mert a szerelő még nem indult el, és így nem kellett visszafordulnia. Aztán nagyon jó volt, mert szép idő volt, jót sétáltam, és este még Építővel is tudtam beszélgetni. Aztán ma reggel nagyon rossz lett, mert fél 8-kor telefonált a kéményseprő, hogy mégsem fog tudni most szakvéleményt adni, mert hát a jelenlegi kéményt is át lehetne alakítani, meg vannak egyéb megoldások is, tehát nem írná le, hogy a jelenlegi rendszer alkalmatlan a cirkó bekötésére – de természetesen tud adni telefonszámot olyanhoz, aki jártas az ilyen helyzetek megoldásában. És ez a magyar valóság volt a legkiakasztóbb eddig az egész folyamatban, mert az, hogy nem lehet előre tudni, hogy milyen engedélyhez milyen papírokra lesz szükség, még egy halom pénzért, illetve a kéményseprő délután 5-kor még azt mondja, hogy másnap írja a szakvéleményt, de aztán alszik rá egyet, és reggel fél 8-kor már inkább mondana egy telefonszámot, és picit várna a véleménnyel, az felháborító. És, ahogy már említettem, ezek a helyzetek nem valók nekem, mert kissé felidegesítem magam rajtuk, és persze most nincs mellettem Építő, hogy a maga rendíthetetlen nyugalmával átvegye a dolgokat, és hagyjon engem egy csendes sarokba húzódva szép lassan kifújni magam.
Végül az lett, hogy Építő a távolból, Építőapu pedig a közelből vették át a dolgokat, én pedig ki tudtam fújni magam.
Tegnap amúgy kisebb bajba is kerültem a lakásban. Hogy tudjak fotózni, bekapcsolva hagyattam a burkolóval a lámpákat, mondván, hogy úgyis jön a vízszerelő, majd ő lekapcsolja – ő viszont végül nem jött. Ehhez azt kell tudni, hogy a lámpák (azaz izzók) leoltása úgy működik, hogy lekapcsoljuk a biztosítékot. Az ajtó felett, magasan. Otthon ehhez fognék egy széket, de az üres lakásban olyan ugyebár nincs. Körbenéztem hát a közelben. Először egy ecsetet találtam, de azzal nem értem el.
Aztán kiszúrtam a csemperagasztós zacskókat, amik ideális magasságúnak tűntek:
De mikor közelebb mentem, megláttam, hogy egyenként 25 kilósok.
A drága csempékre csak nem állok rá, meg hát azért azok is elég nehezek.
A nappaliban aztán megtaláltam a megoldást: a világ legrozogább létráját :) Kis időbe telt eldöntenem, hogy inkább kinyitom, és akkor nagyon inog, vagy nekitámasztom a gardrób falának, és akkor meg instabil. Végül kinyitottam.
Leoltottam, örültem, hazamentem.
